Just Punk

Michael Jhon Burkett azaz „Fat Mike” egy amerikai zenész és producer, az NOFX punk rock banda basszus gitárosa és énekese, valamint a Me First and the Gimme Gimmes gitárosa, 2018-ban kiadott egy solo albumot Cokie the Clown címmel. Talán ki lehet jelenteni, hogy ez az album nem csak a legsötétebb stílust képviseli Mike karrierjében, hanem az évtized egyik legvéresebb punk rock zenéinek is az egyike.

2018 kemény év volt az NOFX alapítójának, a megrendelők sorban mondták le az előadásaikat és támogatóik is visszaléptek. Ennek tetejében pedig másodszorra is szétvált a banda.

A Cokie the Clown nem fél a pofonoktól, minden egyes szám egy személyes tragédiát jelenít meg és nem is próbál levegőért kapkodni. A „Negative Reel” című videó végén szó szerint véresre veri a saját fejét egy kalapáccsal. Az album megjelenése után a rajongók okkal aggódhatnak. Ennek a „vérfürdőnek” a megértése nem biztos, hogy könnyű lehet akárkinek is, Jhon Gentile a Punknews riportere azonban megpróbát beszélni Mike-kal az új albumáról és a sötét napjairól.

https://www.youtube.com/watch?v=DwjNs1NMq7Y

Az új album provokatív, érdekes és egyike az évtized legmerészebb punk rock zenéinek.

Köszönöm szépen, nagyon büszke vagyok rá, elég sok időbe telt míg elkészült.

A zenei aláfestés elég gyér, mégis miért tartott akkor ennyi ideig?

Danny Lohner-rel dolgoztam a Nice Inch Nails-ből és csak egy szoba volt a házában. Szóval a sarokban ülve kellett énekelnem, nem volt igazi stúdiónk, ahol felvehettük volna a vokált. Fülhallgató volt a fülünkben és egy kicsi szobában voltunk. Danny mesélte, amikor Trenttel vették fel a „Hurt” című számot, az egész felvétel alatt, kb magzati pózban énekelt, szóval én is így csináltam végig az egészet.

Elég sok halál van az új albumban. Ott az a dal amikor arról énekelsz, hogy a szobatársad megölte magát, vagy az a történet anyukádról („that time I killed my mom”). Miért pont most jutnak ezek az eszedbe?

A felvételek a tragédiákat írják le az eddigi életemből és gondolom feltűn az is, hogy elég furcsa gondolatok keringenek az agyamba, például mikor a „Negative Reel”-be énekelem azt, hogy „in Switzerland I see reverese Nazis” (Svájcban fordított Nácikat látok), senki sem tudja, hogy ez mit jelent pontosan. A Második VH idején Svájc ugyan megakadályozott pár Náci tervet és így semlegesek lehettek, de a pénzüket a Nácik is náluk tartották, így jött az ötlet, hogy ha elveszünk hét betűt az ország nevéből (angolul Switzerland) megkapjuk a Náci szót (angolul Nazi) és bumm így működik az én agyam. Ki gondol már ilyenekre nem? Fura egy agyam van. Akkor is ha látod a történelmet leírva, mégse gondolnál vissza úgy igazán a Náci világra, de nekem csak beugrott és kész.

Amikor az öngyilkos szobatársamról beszéltem, nem zavart annyira, mint amennyire bárki mást zavart. Nem sírtam, csak elfogadtam. A számban már megpróbálta egyszer megölni magát, amiről csak én tudtam. Hívhattam volna a szüleit, vagy az öngyilkos segédvonalat, de én nem tettem. Inkább csak a barátnőmnek meséltem el.

{kis szünet}

Arra gondoltam, lehet autista vagyok, de beszéltem egy orvossal, aki azt mondta, hogy ahhoz túl szenvedélyes a személyiségem, hogy autista legyek. Túl sokat törődőm az emberekkel. Törődőm az emberekkel, csak a szobatársam nem érdekelt. Amikor Tony Sly meghalt, az volt a legrosszabb halál az életemben. Rosszabb mint a szüleimé, vagy bármi más. Egy nagyon jó ember és barát volt, még mindig nem tudtam túljutni rajta. Szörnyű!

Számtalan embert megrémisztettek a részletek a felvételeidben. A kérdés az, hogy ezek csak művészi elemek, vagy egy elég rossz állapotban vagy most? Az emberek eléggé aggódnak.

Persze hogy egy művészi megnyilvánulás! Mindig is érdekelt voltam abban, hogy olyan új dolgokat csináljak, amiket még ezelőtt sosem. Amikor megírtam a „the Decline”-t az volt az eredeti album, amikor a „Short Music for Short People”-t csináltam még sosem létezett előtte semmi hasonló sem. A „Fat music for fat people” -t négy dollárért adtam, annak ellenére, hogy az előző albumjaimat 15$-ért, így az is egy újdonságnak számított…

Boldog vagyok azzal, ahogy ez az album megjelent. Nem hiszem, hogy egyik dal is hasonlítana a másikra és ez volt a cél. Megcsináltam, mert még senki sem csinált ilyet. Szerintem jóval több tragédia volt már az életemben, mint a legtöbb embernek. Az első dalt volt a legrosszabb megcsinálni és elénekelni… hmm… nagyon nehéz volt. Soma-ról (egykori felesége) szólt, akit a kádban találtam… épphogy időben érkeztem. Érdekes hogyan is keltem fel akkor este. Nagyon kimerült voltam, de minden ok nélkül felkeltem és megláttam őt a kádban… Kibaszott kemény volt. Mindenki azt kérdezte, hogy „biztos ezzel a dallal akarok nyitni egy albumot?”, de én tudtam, hogy ez a tökéletes nyitás.

Találtam pár utalást arra, mikor rolád olvastam, hogy elég feszült volt a kapcsolatod a szüleiddel, szóval elég érdekesnek találtam, mikor azt mondtad, hogy „bárcsak a szüleim láthatnák miket értem el az életemben”.

Nos igen, ezen nem tudod túltenni magad. A szüleid az egyetlen emberek akiknek kérkedhetsz, mert ők mindig buszkék lesznek rád. Nagyon szar szülők voltak, de életük utolsó éveiben… hmm, ugyanúgy faszkalapok voltak. Jó, hogy ez minden második héten feljön… talán ez az amiért ennyire keményen próbálom csinálni a zenét és minden mást is.

Volt egy sor a felvételben, amit a lehető legnehezebb volt elismernem, hogy soha se volt szülinapi bulim. Ezt még kimondani is szégyenlem.

Nem aggódsz amiatt, hogy hmm… hogy is mondjam, túlságosan is „a szenvedésben dagonyázol”?  Ez talán nem a legegészségesebb dolog.

Tudom mire gondolsz. A jelenet amikor egy kalapáccsal ütöm a saját fejemet. Mindenkit az kavar fel.

Oh igen, eléggé felkavaró!

A jelenet amikor felkötöttem magam, azt az ötvenedik szülinapomra csináltam. Király volt. Van egy börtönöm. Én ilyen faszságokat csinálok. Amikor meg ütöm magam a kalapáccsal, az egy második felvétel volt. Az első után, ami egyébként hosszabb volt, belerúgtam a kamerába, erre Jeff csak annyit mondott „ezt most újra fel kell vennünk”, erre én „mi a fasz?! Az arcom már így is rohadtul fáj!” Azt képzeld el, hogy nézett ki az arcom a jelent után.

Cokie the clown a részem. Furcsa, hogy kifested az arcod és egy új éned nyílik meg utána. Úgy érzem tényleg meg tudok nyílni. Az embereknek emiatt nem kéne aggódnia.

Mármint kemény évem volt… nagyon kemény. A Punk in Drublick-ot elvették tőlem és a nevét is megváltoztatták, és csak annyit mondtak, hogy „Mike, ennyi volt. Megváltoztatjuk a nevünket, rábasztál”. Szörnyű volt. A Nofx fellépéseket visszavonták, kemény volt az is.

Hatalmas GWAR rajongó vagyok. Évekkel ezelőtt Dave Brockive viccelődött azzal, hogy crack így, heroin úgy, majd három héttel később meghalt heroin túladagolásban. A kérdésem az lenne, hogy aggódnunk kell-e érted, minden rendben lesz veled?

Én nagyon őszintén beszélek a drogfogyasztásomról, még akkor is őszinte voltam, amikor detoxba kerültem. Amikor nagyon mélyen voltam, akkor 2-3 oxyt is toltam egy nap. Ezért mentem detoxba és nem rehabra. És ez volt a legrosszabb amit csináltam. Sose toltam heroint, vagy speed-et. Arra az estre pedig, amikor be akarok állni van egy asszisztensem, aki csak egy meghatározott mennyiségű cuccot ad nekem elkerülve ezzel a túladagolás eshetőségét. Szóval nem félnék attól, hogy belehalok ebbe, nagyon elővigyázatos vagyok a drogfogyasztást tekintve, persze ez nem jelenti azt, hogy nem fogom elbaszni soha…

És mi a helyzet a mentális egészséggel?

Mentálisan, nos egyre jobban és jobban vagyok. Punk in Drublic elég jól ment Európában. A válásom elég kemény volt, nagyon megérintett…a videó amit csináltam… művészet. Ez Cokie the Clown igazából. Amikor rossz helyekre kerültem az elmémben. Ez az, amiről az album szól. Verni a fejemet egy kalapáccsal, olyan mintha egy dominát látnék és másfél órára kiütöm magam ezzel a gondolattal. Ezt csinálom, ha nehéz idők járnak, drogozom, elmegyek valahova, vagy kiverem a szart is magamból. Így kezelek dolgokat… persze, nincs is annál izgatóbb, ha egy domina üti az embert szóval ez is segít a dolgokban.

Írta: Juhász Ábel